Él valahol Budapesten egy ember, aki első "blikkre" pont olyan, mint bárki más. Egyszerű átlagember, átlagos élettel, átlagos problémákkal, örömökkel, gondolatokkal. Csak az ambíciói hatalmasak.
Ez az ember reggel, miután felébred, nem a konyhába indul kávézni, hanem kicsit még ejtőzik a plafont bámulva. Percekig képes egy hatalmas kaszáspókot elnézni, ahogyan a hálójával foglalatoskodik, azon merengve, hogy mit is csináljon ma. Valami igazán fontosat, amiről évek múltán is eszébe jut majd az embereknek. Még talán kicsit ki is húzza magát a takaró alatt, tekintete acélozódik, állát oldalra fordítja, és felvesz egy furcsa tetániás pózt, olyat, mint amilyennek a hadvezérek tartását gondolja. És elmosolyodik.
A mosoly még akkor is az arcán van, mikor végre rászánja magát, és kibújik az ágyból. Melegség önti el, fülében lüktet a vér, mert már tudja, mit fog tenni. Kimért mozdulatokkal készülődik, párszor a konyhai tükörre pillant, megelégedve szemléli büszke vonásait.
A délelőttöt intenzív készülődéssel tölti. Felkeres pár üzletet, megszerzi a szükséges hozzávalókat, közben jár az agya. A tervet pontosítja, csiszolja a részleteket. Amikor nemcsak a fizikai valója, de az elméje is felkészült a nagy tettre, öntudatlanul az erdő felé veszi az irányt.
Tudja, hogy nagy és fárasztó út vár rá, de már nincs semmi ami vissza tudná tartani. Arcán elszántság, izmaiban duzzadó akarat.
KIMEGY A SEGGFEJ EGY ERDEI TŰZRAKÓHELYHEZ, ÉS MINDENT LEÖNT RÓZSASZÍN FESTÉKKEL!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése